A 3D-s filmnézés eddig csak a mozikra korlátozódott, de ebben évben megérkezett a nappaliba is a háromdimenziós élmény.
HIRDETÉS
Az elemzők nagy jövőt jósolnak a 3D tévézésnek, szerintük ez lesz a következő „nagy durranás”, és talán a 3D mentheti meg a lassan terjedő blu-ray technológiát. Persze mindez nem néhány hónap alatt fog megtörténni, hiszen a 3D-s tévézéshez eszközökre és tartalomra is szükség van, egyelőre mindkettőből szűkös a kínálat.
Három dimenzió Lássuk először az alapokat: hogyan is látunk három dimenzióban? A két szemünk a közöttük lévő távolság miatt más szögben, enyhén eltérő perspektívában „látja” a világot, ami főleg közeli tárgyakra nézve szembetűnő. Ebből a két képből az agyunk egyetlen képet alkot, amelyben érzékeljük a mélységet, és háromdimenziós tárgyakat látunk. A jelenséget először Charles Wheatstone írta le az 1800-as években, és készített is olyan tükrös sztereoszkópot, amellyel mélységérzetet nyújtó festett ábrákat nézegettek.
A 3D-s filmélmény eléréséhez tehát egyszerű a feladat: le kell utánozni a természetet. Olyan kamerával kell dolgozni, amely két képet rögzít, méghozzá olyan módon, hogy a két optika olyan távolságra van egymástól, mint az ember két szeme közötti átlagos távolság. Ha ennél nagyobb távolsággal dolgoznak, akkor a mélységérzet nő, hiszen nagyobb lesz a kamera lencséi által „látott” képek közötti különbség. A mélységérzettel úgy is lehet játszani, hogy módosítják a két optika szögét. Ha az optikák párhuzamosak, akkor a nagyon távoli tárgyak a képernyő (vagy vetítővászon) síkjában jelennek meg, míg a közelebbi tárgyak a képernyő síkja előtt láthatóak. Ha azonban a videokamera két lencséjét egymás felé döntik, módosíthatják a mélységérzetet. Azok a tárgyak, amelyek a felvétel készítésekor az optikai tengelyek metszéspontjának megfelelő távolságban voltak, a képernyő síkjában fognak megjelenni, míg a távolabbi tárgyak a képernyő mögött, a közeli tárgyak pedig a képernyő előtt tűnnek fel.
A 3D-s számítógépes animációs filmek esetében egyszerűbb a helyzet, mivel itt nincs kamera, számítógépekkel generált képekből áll össze a film. Ebben az esetben a 3D azt jelenti, hogy a számítógéppel 3D-s modelleket készítenek, amelyeket tetszés szerint tudnak mozgatni. A 3D-s hatáshoz két, eltérő perspektívából készült felvételt kell készíteni, mintha a virtuális kamerát néhány centiméterrel arrébb vinnénk.
Hogyan jön létre a 3D-s kép? Készen van tehát a két, egymástól eltérő filmfelvétel. A következő lépés az lesz, hogy ezeket a megfelelő szembe eljuttassuk, hogy aztán azokat az agyunk egyetlen képpé gyúrja össze. Nyilvánvaló, hogy ha egyszerre vetítenénk mindkét képet és azokat mindkét szem látná, egy élvezhetetlen, szellemképes képet látnánk. Meg kell tehát oldani, hogy a néző mindkét szeme csak a neki szánt képet lássa.
Piros–kék szemüveg Az egyik régóta használt megoldás a 3D képek megjelenítésére az anaglif technológia. Ez a mindenki által ismert piros-kék szemüveges megoldás. A szemüveg színes lencséi színszűrőként működnek: mindkettő csak azt a képi információt engedi át, amelyet az adott szemnek szánnak. Az anaglif technikával előállított kép mindkét szemnek szánt információt tartalmazza (színszűrők alkalmazásával hozzák létre), vagyis nem kell külön kezelni a jobb, illetve a bal szemnek szánt képeket, így nem kell hozzá speciális megjelenítő, bármilyen felületen (mozivászon, tévé képernyő) alkalmazható. Az anaglif 3D-s megjelenítés ezért a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás (általában a szemüveg is papírból készül), a színszűrők alkalmazása miatt azonban a kép színösszetétele nem lesz olyan, mint a valóságban, és a 3D-s élmény is kívánni valót hagy maga után.
